"Van egy hely a Gellért
tér közelében. Libellának hívják, és mellesleg a törzshelyem."
Ez a mondat legalább harminc ember szájából elhangozhatna,
többek között az
enyémből is. Pedig nem egyszerű megtalálni: a hatalmas
neonbetűk már rég vagy letörtek, vagy kiégtek, de mindenesetre
nem világítanak, és az utcára bentről is csak kevés fény
szűrődik ki, maga a környék pedig nem tartozik Buda legforgalmasabb
szórákozási pontjaihoz. A Libellában este nyolc után mégis
nehéz helyet találni. Akik egyszer már betértek ide, jól
tudják, miről beszélek.
A belépő tekintete először a kártyaasztalra
esik. Körötte estéről estére ugyanazok az arcok. Egyik
kedves barátom
kártyázó trógereknek hívja őket, pedig nem azok, egyáltalán.
A nevüket itt már mindenki tudja, látványuk megnyugtató:
jó helyen járunk. A pultnál hasonló a helyzet: a megszokott
fejek, néhány kocsmatacskó, és maga a személyzet. Talán
egy-két hely akad még egész Budapesten, ahol ennyire
illeszkedne a kiszolgálás a hangulathoz...
/részlet Karafiáth
Orsolya: Mint egy szeszélyes nő... Libella c. művéből/
|
